
Minden ember kapcsolatba születik.
A gyermek már a fogantatása előtt befészkeli magát a szülők gondolataiba. A majdani szülők valószínűleg már attól a pillanattól kezdve fantáziálnak leendő gyermekeikről, amikor tudatosítják, hogy egyszer majd felnőnek és saját családjuk lesz. A kislányok a babáikkal játszadozva, saját édesanyjukat utánozva készülnek az anyaszerepre. Az anyaszerepet betöltő személlyel való azonosulásuk segít, hogy elsajátítsák a gyermekről való gondoskodáshoz szükséges készségeket, és hogy képesek legyenek ráhangolódni a gyermek érzéseire, igényeire. Az anyaszerep pozitív felfogása azonban csak akkor lehetséges, ha a kislányok anyjukhoz való viszonyát a biztonság és elfogadás jellemzi. Ez azonban sokszor nem teljesen vagy egyáltalán nem igaz az anya-lánya kapcsolatokra. A fiúk, a lányokkal ellentétben, sokkal később – általában csak a felnőttkor küszöbén – tudatosítják saját szülői szerepüket. Az ő esetükben is igaz, hogy az ő pozitív azonosulásuk az apaszereppel szükséges ahhoz, hogy képesek legyenek érzelmileg kötődni saját gyermekükhöz, már annak születésétől kezdve.
A jó szülőséghez minden majdani szülő esetében rögös, akadályokkal teli út vezet. Mit is jelent „jó” vagy „elég jó” szülőnek lenni? A XXI. század 20-as éveiben általánosan elfogadott tény, hogy „jó” szülő az, aki maximálisan kielégíti gyermeke igényeit, már a fogantatás pillanatától kezdve. A média által közkedvelt „tudatos szülőség” fogalma alatt az anya vagy apa olyan tudatos, tervezett és ellenőrzött tevékenysége értendő, amellyel a szülők szisztematikusan és szünet nélkül biztosítják a gyermek védelmét bárminemű lehetséges – külső vagy belső környezetből érkező – toxikus hatásokkal szemben.
Narcisztikus anyák
A „modern” anyák töménytelen mennyiségű információval rendelkeznek azzal kapcsolatban, hogy a gyermekek szempontjából mi egészséges vagy éppen kockázatos. Gyakran megtörténik azonban, hogy az anyák már nem képesek megítélni a rengeteg, egymástól eltérő információ helyességét, s így ezek a nevelést csak komplikálják, nem egyszerűsítik. Úgy tűnik azonban, a mai „anyucik” önként és dalolva megengedik, hogy elárasszák és elbizonytalanítsák őket a „gyermek számára életbevágóan fontos” dolgokkal kapcsolatos információk, legyen szó komoly vagy banális helyzetekről. A gyermekkel való maximális törődés iránti vágy kéz a kézben jár az egyén saját tökéletessége iránti vágyával. Az anyák legfőbb információforrása már nem a saját édesanyjuk, hanem egy idealizált édesanya-figura, aki a nap 24 órájában kizárólag a szent küldetésének él. A társadalmi szempontból tökéletes anya képe abban – az egyén, de a társadalom által is dédelgetett vágyban – gyökerezik, hogy a gyermek segítségével az anyák értékesebbnek lássák saját magukat. Az ennek a külső és belső nyomásnak engedő anya már nem „nő” és „partner”, kizárólag (néha véglegesen) Anya lesz, „csakis az ő” gyermekének az Anyja. Az ilyen anya figyelmen kívül hagyja a gyermeke iránti természetes empátia „hangjait”, nem fordul segítségért az előző generáció anyáihoz, inkább azoknak a „szakembereknek” a nézeteiben bízik, akik vele vagy a gyermekével soha nem találkoztak személyesen. A „tökéletes” anyaság eredménye nem a gyermek, ill. szükségleteinek jobb megértése, hanem fokozott szorongás és bizonytalanság. Az anya negatív érzései persze aztán a gyermekre is kivetítődnek, a túlzott szülői figyelem és ellenőrzés következtében a gyermek szorong, nem képes kezelni a stresszt.
Az olyan anya, aki saját értékét a gyermektől teszi függővé, az ún. „narcisztikus” anya mintapéldája lesz, amikor is a gyermek érzelmi, testi és fejlődési szükségletei csak az anya saját – sokszor tudatalatti – szükségletei szempontjából kerülnek értelmezésre. Az ilyen kapcsolat sok kockázatot jelent a gyermek számára, elsősorban annak pszichikai fejlődése és szocializációja szempontjából. Az anya, aki saját fontosságáról – mind önmaga mind a külvilág előtt – a gyermekéről való gondoskodás függvényében vélekedik, problémaként tekinthet a gyermek növekvő autonómiájára és függetlenség iránti igényére.
Reálisan ez a kockázat a Margaret Mahler – a magyar származású, amerikai pszichoanalitikus- által leírt szeparációs-individuációs folyamat ún. gyakorlás fázisában nyilvánulhat meg. Attól a perctől kezdve, hogy a gyermek mobilissá válik, igyekszik távolodni az anyjától, nemcsak érzelmileg, hanem fizikailag is. Egy kétéves kislány/kisfiú bizonytalan léptekkel igyekszik felderíteni a szomszédos szobát vagy lemenni a lépcsőn, amelyiken eddig apa vagy anya segítségével ment le. A szülő ezt a kezdeményezést értékelheti pozitívan, örömmel, vagy épp ellenkezőleg, korlátozhatja a gyermeket attól való félelmében, hogy a gyermek „a sarkon túl” majd jól megüti magát, ill. a tudatalatti félelem miatt, hogy elveszíti a gyermek feletti kizárólagos ellenőrzést és saját pótolhatatlanságát.
A gyermek első, önállóan megtett „kirándulásait” nemcsak az elindulás, hanem a visszatérés is jellemzi. A kisfiú/kislány rendszeresen visszatér a mamához, hogy szó szerint „bespájzoljon” egy kis biztonságérzetet, hogy újabb felfedezőutakra indulhasson. A „bespájzolás” pillanata a fejlődés szempontjából nagyon fontos. Az az anya, akinek nincs gondja a gyermek leválásával, sőt támogatja őt benne, megöleli a gyermeket és újra útjára indítja, hogy világot lásson. Amennyiben az anyában győz az aggodalom, hogy a gyermek az ő ellenőrzése nélkül kárt tesz magában, vagy az, hogy ezentúl már nem ő lesz a gyermek számára a legfontosabb, a gyermek nem szakad el tőle és sokáig a felügyelete alatt marad. Amennyiben az anya a szeparációs-individuációs folyamat „újraközeledés” fázisában elbukik, nem feltétlenül fogja ezt fel saját kudarcaként. Ellenkezőleg, felfoghatja saját tökéletessége és feltétlen önfeláldozása bizonyítékaként. Amíg azonban az anya jobb anyának (és még értékesebb embernek) érzi magát, a gyermekben tetőzik a frusztráció és a sajnálkozás, hogy nem sikerült autonómiát elérnie. Ez a frusztráció haragot szülhet, amelyet azonban nem vezethet le az anyján. A „tökéletes anya” ugyanis meg van győződve arról, hogy az olyan dolgoknak, mint a harag, az agresszió vagy a gyűlölet, nincs helye egy „harmonikus” kapcsolatban. A gyermek így elkezdi elnyomni a saját természetes haragját, amely aztán saját maga ellen fordul vagy kivetíti azt másokra és kitalált lényekre. Ezek a lények aztán a gyermek agressziójának hordozóivá válnak és a veszélyeztetettség, üldözöttség érzését váltják ki belőle. Mindez megmutatkozhat éjszakai rémálmok formájában vagy félelmetes szellemektől, kísértetektől való félelemben.
A „narcisztikus” anyává válás kockázata csökkenthető az apa bevonásával. Ezért is fontos, hogy az apa már a kezdetektől kötődjön a gyermekhez. A gyermek számára az a jó, ha az ő léte és fejlődése nem kizárólag egyetlen személy érzelmeitől és nézeteitől függ. Azonban már a terhesség alatt is negatívan befolyásolja a gyermek fejlődését az a jelenség, amikor a másik szülő az anya számára stresszforrást jelent. Ugyanis az anyát ért stresszhatás következtében a vérbe kerülő a kortizol hormon toxikus a méhben fejlődő magzat számára. Ezzel ellentétben, ha az anya már a terhesség elejétől élvezi az apa támogatását, a szervezetében oxitocin és több olyan anyag termelődik, amelyek pozitívan hatnak a gyermek agyának fejlődésére, ill. a gyermek és az anya viszonyára.
Szülőség párban
A szülés után a másik szülő az anya támaszává válik, vagy épp olyan veszélyforrássá, amely az anyában szorongást, depressziót vált ki. A stresszes anyának – aki a saját anyaságát is bizonytalanságban és stresszesen éli meg – gondot okozhat a gyermek stresszérzetének szabályozása, sőt: saját maga válhat annak stresszforrásává. Ha az apa pozitívan látja a saját szülőségét, biztonságos és szilárd hátteret jelenthet az anya számára, még akkor is, ha azt trauma érte a saját édesanyjával kapcsolatos rossz emlékek miatt. A gyermekkel megvalósuló érzelmi kötelék ugyanis nagy valószínűséggel anyáról anyára száll, függetlenül attól, mennyire tudatos és kívánatos az anyaság. Ez azt jelenti, hogy az a nő, akit kora gyerekkorában elhanyagoltak vagy zaklattak, kezdő anyaként szoronghat amiatt, hogy megint bántják majd őt, ill. amiatt, hogy ő fogja bántani a gyermekét. Ebben az esetben is érvényes, hogy egy támogató partner nemcsak számára jelenthet hatalmas segítséget, hanem a gyermek számára is, aki a másik jelenlétét eleinte közvetve, az anyán keresztül érzékeli.
A gyermek számára az első hónapokban az anya személye meghatározó, ő jelenti a biztonságot. Az első két év meghatározó az agy fejlődése szempontjából, hisz ez a fejődés a születéskor még egyáltalán nem ért véget. Körülbelül a nyolcadik-kilencedik hónapban kezd kialakulni a gyermekben a idegenek miatti szorongás, ill. az a képesség, hogy agyában megőrizze az anyáról kialakított képet. Az apa jelenlétében tapasztalt érzéseket képes összehasonlítani azzal, amit az anya karjaiban érez. A gyermek ekkor már képes szimbolikus formában, azaz konkrét emlékekben kinyilvánítani az érzelmi élményeit, de még nem képes őket tudatosan felidézni. A tudatos tanulást megelőző emlékezetet implicit emlékezetnek nevezzük. Központja az agy mély, filogenetikai szempontból nagyon régi struktúrájában, az ún. amigdalában található. Az amigdalában tárolódnak az anyához és apához kapcsolódó pozitív élmények, de a félelmetes és a pszichés stressz okozta élmények is. A gyermek egészséges fejlődéséhez nemcsak elegendő mennyiségű táplálékra és egy viszonylag nyugodt, empatikus anyára van szüksége, hanem egy szülői konfliktusok és erőszak nélküli otthonra is. Minél kevésbé nyugodt a szülői háztartás légköre és az anya személye, annál kevésbé fejlődnek ki a gondolkodásért és stresszkezelésért felelős agyi struktúrák. A jó anyaság azonban nem teljesen stresszmentes, a negatív érzelmeknek is van létjogosultsága. Ezek a fejlődés és a stresszkezelés elsajátításának elengedhetetlen részét képezik. Az agy – s ennek következtében a személyiség és az egyes kapcsolatok – megfelelő fejlődéséhez azonban szükséges, hogy a pozitív érzelmek száma meghaladja a negatívakét.
A jó anyaságnak vagy szülőségnek ezért nem „tökéletesnek”, azaz félelem- és haragmentesnek kellene lennie, inkább „elég jó”-nak. Az elég jó anya vagy apa mer autentikus és spontán lenni, tehát mer „hibázni” a gondoskodás és nevelés folyamatában. Ezek a hibák egy biztonságos és szerető szülő-gyermek kapcsolatban szinte minden esetben helyrehozhatóak (reparálhatóak). Az „elég jó” anyaság és szülőség fogalmát Donald W. Winnicott, brit pszichoanalitikus alkotta meg, aki érzékelte, milyen nyomásnak vannak kitéve az anyák, akik a társadalom elvárásainak és a saját elvárásaiknak is meg akarván felelni tökélességre vágynak.
A szülők az apa egyedi szerepét csak a gyermek növekedésének második vagy harmadik évében tudatosítják. Ez egy fontos időszak, amikor a gyermek esetében az ún. diádikus kapcsolatokat a triádikusaknak kell felváltania, amikor is egy-egy kapcsolatnak már nem kettő, hanem három vagy több résztvevője van. A gyermek kizárólagos kapcsolata az anyával – vagy más, fizikailag és érzelmileg elérhető személlyel – szilárd alapot biztosít az egészséges fejlődéséhez és az agy – konkrétan az önszabályzó struktúrák és a frontális lebeny (a gondolkodás központja) – növekedéséhez. Addig az időszakig, amelyet Sigmund Freud az ödipális konfliktus időszakának nevez, a gyermek az ő kizárólagos szülőjének kizárólagos és szeretett „tárgyának” érzi magát. A másik szülő vagy egy új testvér azonban komoly sebet ejtenek ezen az illúzión. Amikor az anya és a gyermek diádikus kapcsolatába egy harmadik személy is belép, a gyermek mindenható (omnipotens) narcizmusa fájdalmasan omladozni kezd. Ez a folyamat a sajnálat, a megaláztatás, az irigység és a féltékenység érzéseit keltik életre benne. Hogy ezek a destruktív érzések és fantáziák ne váljanak a gyermek későbbi kapcsolatainak mozgatórugóivá, és hogy ne kerüljön veszélybe személyiségének fejlődése, a gyermeknek sürgősen szüksége van mindkét szülő segítségére.
Ideális helyzetben a szülők nemcsak külön-külön, hanem együtt, szülő- és szerelmespárként viszonyulnak a gyermekhez. Ez azonban nem egyszerű dolog. Ahhoz, hogy az egyik szülő le tudjon mondani saját kiváltságos, idealizált kapcsolatáról a gyermekével, azt kell éreznie, hogy a másik szülő szereti és akarja őt. És igaz ez a gyermek esetében is. A kisfiú/kislány könnyebben mond le a kizárólag egy szülőhöz való jogáról, ha a jutalmuk a másik szülő által „nyújtott” célzott figyelem és új identitás. Az, hogy az apa értékeli a kisfiút/kislányt és érdeklődéssel követi egészséges növekedését, megalapozhatja a gyermek stabil önbizalmát és elősegítheti a testvérekkel, kortársakkal, a gyermek környezetében (pl. óvodában) lévő felnőttekkel kialakított kapcsolatainak fejlődését. Ennek az érzékeny folyamatnak azonban nemcsak az apa jelenléte az előfeltétele, hanem az anya azon hajlandósága is, hogy képes elengedni a mindenható anya szerepének illúzióját.
Nem véletlen, hogy ezekkel a fejlődési szakaszokkal abban az időszakban kell megbirkózni, amikor a gyermek közösségbe kerül s kapcsolatot létesít más felnőtt tekintélyekkel. Azoknak a gyermekeknek és szüleiknek, akik nincsenek felkészülve a diádikus, kizárólagos kapcsolatok triádikus, többszereplős kapcsolatokra váltására, gondot okozhat az idegen környezethez való adaptálódás, ill. a csoportbéli gyerekekkel, felnőtt tekintélyekkel való érzelmi kapcsolatok kialakítása. Amennyiben nem birkóznak meg a szeparáció folyamatával, azaz a kizárólagos kapcsolatukat képviselő személyről való leválással, más személyek társaságában szorongóak, szomorúak lehetnek.
Ezek az állapotok később a gyermeki test működésében is megmutatkozhatnak, például visszafejlődés – pszichikai és szociális visszaesés – formájában. Ezért fordul elő, hogy néhány gyerek az óvoda megkezdése után gyakran megbetegszik, akadozva kezd beszélni, vagy elkezd bepisilni, bekakilni. Az „idegen” környezet okozta pszichés stressz következtében gyengülhet a gyermekek önbizalma, elveszítik a motivációt, hogy beilleszkedjenek a külvilágba, új dolgokat tanuljanak. Az anyai ölelés biztonságot jelenthet számukra az „ellenséges” világgal szemben, de csapda is lehet, amelyből nehéz szabadulni. A túlzott anyai védelem tehát paradox módon épp olyan következményekkel járhat, mint a nem megfelelő védelem, ill. annak teljes hiánya. Ez azonban nem minden esetben érvényes .
A traumatizáló és traumatikus szülőség
Amennyiben a gyermek nem kellőképpen védett a stresszel szemben, rövid és hosszú távú változások következhetnek be érzelmi világában, testének működésében és szociális viselkedésében. Az agy az élet kezdeti szakaszában úgy fejlődik, ahogyan használják. Minél fiatalabb a gyermek, annál tartósabbak lesznek az esetleges változások. Ez mindenekelőtt azokban az esetekben érvényes, amelyekben a pszichés stressz forrása egy olyan személlyel való kapcsolat, akitől a gyermek függ. A veszélyeztetettség érzése kapcsán ismételten vagy intenzíven megélt érzések következménye a stresszre adott érzelmi és hormonális válaszreakciók szabályozási zavara. Azok a gyermekek, akik túl korán vagy ismételten kerülnek az életüket objektívan vagy szubjektívan veszélyeztető helyzetekbe, állandóan készenléti állapotban vannak. A még változó agyuk olyan struktúrái aktiválódnak ismételten, amelyek evolúciós szempontból a legfőbb védekezési stratégiáknak felelnek meg.
A védekezés három fajtájáról van szó: A meneküléssel, támadással, lefagyással való védekezésről (fuss, üss, lefagyás – flight, fight, freeze). Egy bántalmazó felnőttel szemben egy tőle függő gyermek nem tud sem futással sem ütéssel védekezni. A testet a cselekvésre felkészítő, szimpatikus idegrendszer és a hormonok aktiválódását követően így aktiválódik az idegrendszer paraszimpatikus része, amely segíti az élőlények túlélését kedvezőtlen körülmények között. A „halottnak tettetés” stratégiájának az emberek esetében a disszociációnak nevezett pszichikai mechanizmus felel meg.
A védtelen gyermek gyakran úgy védekezik a félelem és a szorongás érzése ellen, hogy elkülöníti magát az érzékeléstől és átéléstől, azaz disszociálódik.
Amikor az anya vagy valaki más kiabál vele, veri őt vagy épp nincs jelen, megszünteti a kapcsolatot a saját külső, de belső valóságával is. Kívülről ugyan „normálisnak” tűnik, a valóságban azonban a gondolatai egész máshol járnak és nem él át tudatos érzéseket. Tudat alatt azonban borzasztóan elkeseredett, retteg és szorong. Ez a szabályozatlan szorongás egy belső konfliktusból fakad: egyrészt adott egy, az evolúció során szerzett, a kapcsolaton belül a biztonságérzet megteremtésére irányuló igyekezet, másrészt adott a veszély, amelyet ez a kapcsolat jelent a számára.
Az ösztönösen a biztonság megtestesítőjének tekintett anyával való kapcsolatából származó élményekhez társul az anya kiszámíthatatlan viselkedéséből fakadó veszélyeztetettség tapasztalata. Ezek a tapasztalatok az agy legöregebb területein ún. implicit élmények formájában raktározódnak el, s majd egy életen át befolyásolják, mit fog az adott gyermek a hozzá legközelebb állókkal létesített kapcsolatokban érezni, hogyan fog viselkedni. A kötődéselmélet szempontjából egy, a dezorganizált kötődésnek megfelelő ún. belső munkamodellről (internal working model) van szó. A dezorganizáltan kötődő gyermekek szorongást élnek át minden érzelmi közeledésnél, tekintet nélkül arra, hogy a kötődő személy szereti, óvja vagy traumatizálja őket.
Az ismételt stressz és az ezzel kapcsolatos szabályozatlan érzelmi és testi folyamatok következménye a pszichés traumatizáció. Ennek az állapotnak a tüneteihez számos pszichiáter (szerintem helytelenül) olyan diagnózisokat társít, mint „figyelemzavar hiperaktivitás tüneteivel, szociális vagy disszociációs viselkedési zavar vagy autizmus, mentális retardáció, szociális fóbia” stb. Fontos megjegezni, hogy az így diagnosztizált gyerekek sokszor a poszttraumás stressz zavar tüneteitől szenvednek. A krónikus vagy a rohamszerű szorongás, a depressziós hangulat, az önbizalomhiány, a sikertelen agressziókezelés, az impulzív viselkedés, a figyelmetlenség, a feledékenység, az emlékezet- és tanulási zavar azonban sok esetben nem valamilyen örökletes betegség vagy fogyatékosság következménye, hanem általában – nagyrészt a legközelebbi érzelmi kapcsolatokban szerzett – valamilyen traumatikus tapasztalat következménye. Ennek a ténynek a tudatosítását és felidézését a szakmai segítség, a nevelőszülőkkel vagy a pszichoterapeutával való kapcsolatteremtés alapfeltételének tekintem.
A kockázatos társadalmi és „szakmai” előítéletek
A rosszul felállított diagnózis rosszul alkalmazott gyógymódjánál már csak az a tény rosszabb, hogy a pszichés traumától szenvedő gyerekekre mint öröklött és/vagy a kultúrájuk következtében kialakult fogyatékosságtól szenvedő személyre tekintenek. Ezzel a veszélyes előítélettel sajnos elsősorban az etnikai kisebbségekhez tartozó, kirekesztett közösségekben élő gyermekek találkoznak. Véleményem szerint, a szakmai, orvosi és szociális jogi körökben elterjedt kártékony sztereotípiák nagyban felelősek azért, hogy nálunk épp a leveszélyeztetettebb gyermekek részesülnek a legcsekélyebb védelemben és segítségben.
Ez a helyzet a rendszerszintű diszkrimináció példája, azonban messze nem pusztán jogi problémáról van szó. Az ehhez hasonló előítéletek ugyanis nemcsak gyermekek ezreinek életét befolyásolják negatívan, hanem egész közösségek és a jövő generációinak sorsát is. A diszkrimináció mintapéldája a következő eset:
A. asszony Kelet-Szlovákia egyik romatelepén született. Az anyja egy kunyhóban élt a saját anyjával, mostohaapjával, három nagyszülőjével, három unokatestvérével, a nagynénjével és a nagybátyjával. Az anyjához hasonlóan, a felnőttek között A. asszony is kiskorától kezdve megélte az erőszak szinte minden, gyakran alkoholizálásból fakadó formáját. Amikor nyolcéves volt, a tízéves unokatestvére többször is megpróbálta őt megerőszakolni. Tízéves korától a nagybátyja zaklatta, akinek az ágyában aludt annak gyerekeivel és a feleségével együtt. Már a harmadik hónapban volt, amikor rájött, hogy terhes. Az apa egy távoli, három évvel idősebb unokatestvére volt, aki szintén a telepen élt élettársával és egyéves kislányával. A gyermeket nem vállalta fel. A. asszony a szülésig látogatta az általános iskolát. A terhesség alatt dohányzott, ivott, nem járt orvoshoz, de a gyermeknek örült, ahogy mindenki a kunyhóban. A kisfiú, egy hónappal idő előtt, alacsony születési súllyal született, de egészséges, erős baba volt. Amikor két hét után hazahozta a gyermeket, a férfiak berúgtak aztán összeverekedtek. A. asszony a kisfiával, Robikával a puszta ég alatt töltötte ez első éjszakát. Élete első hónapjaiban a kisfiú rendszeresen szembesült erőszakos jelenetekkel, amelyek az anyja pszichikai egészségére is rányomták a bélyegüket. A gyermek sírására általában szoptatással reagált vagy rábízta őt a család nőtagjaira. Robikával így egyszerre sokan törődtek. Táplálékként anyatejet kapott, ill. a felnőttek eledelét. A forró ölelések váltották egymást dühkitörésekkel, testi erőszakkal. Ezekhez alkalmazkodva a fiú olyan állapotba került, hogy sokáig csak üres tekintettel bámult maga elé. Az édesanyja nagyon türelmetlen és stresszes volt a tapasztalatlansága és a személyisége miatt, ill. a külső segítség hiánya miatt is. Frusztrációját nemcsak agresszív szóhasználattal, hanem fizikai bántalmazással is a fiún, ill. saját magán vezette le. Úgy tűnt azonban, a gyermeket ez nem zavarja. Vidámnak, aktívnak tűnt. Könnyen kommunikált és játszott bárkivel vagy bármivel, aki/ami az útjába került. Mindenkié és senkié volt egyszerre. Miután átesett néhány komoly tüdő- és bélfertőzésen, az „utca” része lett, ahol a telepen élő gyerekek az év nagy részét töltötték. Mielőtt iskolába ment volna, A. asszony elvitte egy kivizsgálásra. A pszichológus megállapította, hogy Robika beszédfejlődése, gondolkodása, összpontosítási és tanulási készsége, szociális viselkedése visszamaradott. Megszületett a diagnózis: figyelemzavar és hiperaktivitás, viselkedési zavar, a mentális retardáció határesete. De facto a fiút lelki betegnek nyilvánították és a alkalmatlannak arra, hogy hagyományos iskolába járjon. Valószínűleg már soha nem lesz képes fejleszteni vagy érvényesíteni a vele született kreatív vagy intellektuális adottságait. Előfordulhat, hogy a depriváció és az erőszak transzgenerációs átvitelének részének válik. Annak az esélye, hogy egyszer egy teljes társadalom részének érezze magát és fontosak legyenek számára (a vele ellentétben) az adott társadalomba tartozó egyének, minimális.
A sorsa, amely magában hordozza a gyermekei, az ő gyermekeik – és kétség kívül – a többségi társadalomhoz tartozók szenvedésének a lehetőségét, valószínűleg mindannyiunk bűne. Nem egy névtelen rendszeré és nem is a „nem működő” államigazgatásé, hanem konkrét embereké, akik tisztában voltak, vannak a sok generációnyi roma emberek veszélyeztetett életkörülményeivel, vagy ezekhez még hozzá is járulnak azzal, hogy a gyermekek traumatizálásának eseteit és következményeit tagadják vagy könnyelműen ignorálják. A. asszony ama korlátolt képessége, hogy megfelelő körülményeket teremtsen gyermeke egészséges fejlődéséhez, közvetlenül összefügg saját, ill. szülei történetével. Őket is sújtotta/sújtja a szociális, anyagi és információs depriváció, ill. az elszenvedett traumák generációról generációra való átörökítésének ok-okozati összefüggése tudományosan bizonyított tény. Úgy vélem, ebben az állami intézmények és a gazdag többség képviselői a bűnösek, akik nem egyforma mércével mérték/mérik az országban élő gyermekeket.
Az objektivitás kedvéért el kell mondani, hogy a többségi társadalom kudarca – amely okai meghaladják e cikk kereteit – nemcsak Szlovákiában figyelhető meg jelenleg, hanem Európa más részein is. Például az átlagember el sem tudja képzelni, mennyire rosszul bánnak a gyerekekkel és a családokkal a görög szigeteken működő menekülttáborokban.
Összefoglalás
Az „elég jó” szülőséghez vezető úton nem mindenki számára egyformák a körülmények. Más-más társadalmi rétegekben más-más veszélyek fenyegetnek. Miközben a többségi társadalom gazdagabb családjaiban a „tökéletes” szülőségre való túlzott törekvés veszélye fenyegeti a gyermeket, a szegény és a társadalomból kirekesztett családokban a veszély forrása az előző generációktól öröklött depriváció és trauma. Ez a feltevés persze nem kizárólagosan érvényes, mert sok gazdag családban felnövő gyermek is ki van téve a szexuális zaklatás vagy a bántalmazás veszélyének. Nagy különbség azonban, hogy ezek a gyerekek – ellentétben az anyagi és oktatás szempontjából hátrányos helyzetben lévő gyermekekkel – nagyobb mértékben kapnak támogatást és védelmet az állami szervektől és magától a társadalomtól. És mindez akkor történik, amikor már rég bevált módszerek léteznek arra, hogyan védjük meg a gyermeket a traumatikus helyzetektől, ill. hogyan védjük ki azokat. Az elsődleges megelőzés egyik eszköze például az anyáról és a gyermekről való egészséges gondoskodással kapcsolatos tárgyi feltételek és oktatás támogatása, az apák támogatása és bevonása a gyermeknevelésbe, valamint a családok támogatása több generáción keresztül. A másodlagos megelőzés eszköze a trauma és poszttraumás stressz zavar tüneteit mutató gyermekek felkutatása és védelme. Harmadlagos megelőzésről akkor beszélünk, amikor a pszichés trauma rövid vagy hosszú távú következményeitől szenvedő gyermekeknek és felnőtteknek biztosítjuk az utólagos szociális, pszichoterápiás és orvosi segítséget. Természetesen egy komplex hozzáállásról beszélünk, amelynek – feltételezem – adott a megfelelő szakmai háttere is.
Az anyák és apák elégtelen támogatottsága, a szociálisan hátrányos helyzetű gyermekek pszichikai traumatizációjának elsődleges, másodlagos és harmadlagos megelőzésének a hiánya, ill. a további kockázati tényezők jelentős társadalmi kockázatot jelentenek. A generációk közötti traumatizáció ciklusa nemcsak egyéni szenvedések okozója, hanem kétségkívül elmélyíti azt a szakadékot is, amely az egyes – egymást túl távolinak és veszélyesnek értékelő – társadalmi osztályok között tátong.
Peter Pöthe
MUDr. Peter Pöthe pszichoanalitikára szakosodott gyermek-pszichoterapeuta; Prágában magánpraxist vezet; hosszú ideje foglalkozik a pszichés traumát elszenvedett gyermekekkel; több szakmai monográfia, tudományos cikk szerzője; szerepet vállal a médiában, ahol a gyermekvédelem szószólója; ellátogatott a görög menekülttáborokban és szlovákiai romatelepeken élő gyermekekhez, tanfolyamokat szervez és tart a gyermek pszichoterápiával kapcsolatban Csehországban és Szlovákiában is. www.dr-pothe.com
Az ,,Esélyt a hátrányos helyzetű gyerekeknek” című, FMP-E/1901/4.1/015 számú projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Regionális Fejlesztési Alap társfinanszírozásával valósul meg, a Szlovákia-Magyarország Interreg V-A Program Kisprojekt Alapjának támogatásával.
www.skhu.eu www.viacarpatia-spf.eu
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges