Klienseink, akikkel hivatásunk során kapcsolatba kerülünk, gyakran szenvednek. Roskadoznak az őket ért nehézségek, új vagy régi sérelmek, egyszer vagy ismételten átélt traumák súlya alatt. Mi pedig tanúi vagyunk szenvedésüknek. Különösen azokban a pillanatokban, amikor meghallgatjuk a történetüket, és érzékeljük, hogy az elszenvedett traumák következményei hogyan nyilvánulnak meg életükben. Néha hivatalos iratokból értesülünk azokról a borzalmakról, amelyek klienseinkkel megtörténtek/történnek, néha kollégáinktól értesülünk klienseink nehéz élettörténeteiről. És vannak pillanatok, amikor úgy érezzük, hogy az ő szenvedésük – bár közvetlenül nem éltük azt át – nekünk is fáj, bennünket is érint és befolyásol. De a segítő szakmákra való felkészülés során senki nem mondta nekünk, hogy a helyettesítő (vikariáló) traumatizáció (vicarious trauma) létező jelenség. Tehát elbizonytalanodunk, nem tudjuk pontosan, mi történik velünk, nem tudjuk, hogy ez így normális-e, és hogy mihez kezdjünk ezzel az egésszel.
Az elején ki kell emelnünk, hogy a helyettesítő traumatizáció természetes, nem patológiai jelenség. Ugyanakkor hozzá kell tennünk azt is, hogy ezt a jelenséget nem szabad alábecsülni, mert rendkívül negatívan befolyásolhatja munkánkat és magánéletünket.
Annak érdekében, hogy könnyebben azonosíthassuk a helyettesítő trauma meglétét, ebben a cikkben először a lehetséges tünetek spektrumát tárjuk fel. Megemlítünk egy sor – a jelenséghez kapcsolódó – kockázati tényezőt is, és végül javaslatokat teszünk káros hatásainak minimalizálására.
Melyek a helyettesítő trauma lehetséges jellemzői?
A jelenség tüneteinek széles spektrumát ismerjük – egyes elváltozások nagyon finomak és alig észrevehetők, mások szembetűnőek lehetnek.
A helyettesítő traumatizáció kiváltó oka elsősorban – de nem minden esetben és törvényszerűen – a distressz – egyszerűen szólva a "rossz", a szervezetet és a személyiséget káros módon terhelő stressz) lehet. A distressz a negatív mentális állapotok mellett a pozitív tapasztalatok, az életminőség és az élettel való elégedettség bizonyos mértékű csökkenését is magában hordozza.
A segítségnyújtás folyamata (ill. a traumatizált ember megsegítése iránti vágy) stresszes folyamat, mert segítségnyújtási lehetőségeinkben gyakran korlátozottak vagyunk. Ezért munkánk során gyakran megtapasztaljuk a tehetetlenség és a kilátástalanság érzését, különösen akkor, amikor nem vagyunk képesek hatékony megoldásokat találni, vagy amikor úgy tűnik, nem látjuk hosszútávfutásunk célját. Mindez a személyes kudarc érzését keltheti bennünk; azon töprenghetünk, hogy valóban hozzájárulunk-e bármilyen pozitív társadalmi változáshoz, vagy egyáltalán fontosak-e erőfeszítéseink.
Ehhez még az is társulhat az érzés, hogy még mindig nem tettünk meg minden tőlünk telhetőt. Ezt az érzést gyakran az adott munkahelyi vagy szakmai kultúra is táplálja – ez lehet olyan kultúra, amely nem ösztönzi a munkatársakat arra, hogy saját magukkal törődjenek, vagy hogy fenntartsák az egészséges egyensúlyt a munka és a magánélet között. Előfordulhat néha, hogy azon kapjuk magunkat, bűntudatunk van és kényelmetlenül érezzük magunkat, mert tudatában vagyunk a saját életünk és a klienseink élete közötti különbségnek. Ez megakadályozhat minket abban, hogy kiélvezzük az öröm, a béke és a boldogság pillanatait. Valakinek pl. megterhelő lehet a nyaralás megválasztása vagy élvezete, mert bűntudatot érez, amiért egy ideig elhanyagolja a munkáját. Ha azonban más emberek szenvedéseivel szembesülünk, akkor tudnunk kell kiélvezni azt, ami szép és jó az életben; különben nem leszünk képesek elvégezni a munkánkat.
Félelem
Segítő szakmánkban a saját félelmeink is váratlanul törhetnek ránk. Megijedhetünk például érzéseink intenzitásától, félelmet ébreszthet bennünk saját sérülékenységünk, az az érzés, hogy támadás áldozatává válhatunk vagy a haláltól való félelem. A félelem természetes reakció sok olyan dologra, amelynek tanúi vagyunk. Akkor válik igazán problémássá, ha nem tudjuk kezelni, és kezd elhatalmasodni rajtunk. A kezeletlen félelem haraghoz vezethet, előítéletekké válhat bizonyos emberekkel vagy témákkal szemben.
Harag
Hasonló a helyzet a haraggal is. Amikor a szenvedés és az igazságtalanság különféle formáival szembesülünk, nehezen álljuk meg, hogy ne érezzünk haragot. Ez normális érzés. A kérdés azonban az, hogyan birkózunk meg ezzel az érzéssel, hogy egyáltalán tudatában vagyunk-e ennek. Néha nem azok válnak haragunk célpontjává, akik közvetlenül kiváltották, hanem csupán az "áldozati bárányok". Haragunkat gyakran cinikus humorral álcázzuk.
Érzéketlenség
A rengeteg megoldandó feladat és a kellemetlen ingerekkel való túltelítettség következménye egyfajta érzéketlenség (numbing) is lehet. A probléma az, hogy ez nem szelektív – nem lehet érzéketlenné válni csak a kellemetlen ingerekkel szemben; az ember a pozitív dolgokkal (pl. gyerekekkel való játék, az éneklés, a nevetés élvezete) szemben is érzéketlenné válik. Ezenkívül az érzéktelenség a munka minőségét is veszélyezteti, ezáltal pedig a klienseinknek is árthatunk. Amikor érzéktelenné válunk, nem vesszük észre, ha épp kárt okozunk. Vannak, akik különféle függőségek segítségével próbálnak meg érzéketlenné válni a segítő szakmák során keletkező, nehezen emészthető ingerekkel szemben. Ezekkel rövid távon elmenekülnek a problémák elől. ugyanakkor új problémákat okoznak.
Bizonyos esetekben a segítő szakmákban dolgozó szakembereknél megmutatkozhatnak a poszttraumás stressz zavar (PTSD – posttraumatic stress disorder) egyes tünetei vagy akár teljes tünetegyüttese. Megjelenhetnek intrúziv, azaz (be)tolakodó, a kliensek életének traumatikus eseményeivel kapcsolatos emlékek és gondolatok formájában, amelyek akár a szabadidőnkben, a magánéletben is zavarhatnak minket, vagy akár az álmainkba is bekúszhatnak. A PTSD tünetei olyan formában is megjelenhetnek, hogy az illető személy igyekszik elkerülni az adott traumákkal kapcsolatos ingereket (pl. egy adott témáról folytatott beszélgetést). Ha ezt a kellemetlen ingert nem lehet teljesen elkerülni, akkor az egyén inger által kiváltott reakciója lehet érzéketlenség, tompaság. Előfordulhatnak ún. disszociációs pillanatok is, amelyekben az egyén mintha elkülönülne a saját tapasztalatától vagy a környezettől. Néha pl. rádöbbenünk, hogy egy adott beszélgetés során elveszítettük a fonalat vagy lankadt a figyelmünk, miközben arra figyeltünk, a másik mit csinál, vagy épp már nem tudunk figyelni arra, amit mi csinálunk. A PTSD egyik velejárója a hipervigilancia is, vagyis a fokozott élénkség és éberség, amely akkor is megfigyelhető, amikor az egyén már biztonságban van. Az egyén úgy érezheti, hogy folyamatosan veszélyben van, ezért állandóan ébernek kell lennie. A hipervigilancia súlyosbíthatja a szorongást és az ijedtségi reflexet, ronthatja az alvás minőségét, a koncentrációképességet, a megnyugvás és a pihenés képességét.
A helyettesítő traumatizáció másik gyakori következménye lehet, hogy megváltozik az egyén önmagáról, más emberekről, a körülötte zajló események törvényszerűségeiről és értelméről kialakított felfogása. Ha az átlagembereknél gyakrabban szembesülünk az emberi gonoszság, szenvedés és trauma valóságával, akkor még inkább tudatosítjuk, hogy a világ nem igazságos, és hogy olyan emberek is szenvednek, akik ezt semmilyen módon nem érdemelték ki. Ugyanakkor rájövünk arra is, hogy ezeknek az embereknek a szerencsétlensége teljesen értelmetlen, semmi pozitív hozadéka nincs, amely megkönnyítené az elfogadását, ill. nem olyan dolog, amit kívánnánk ezeknek az embereknek. Ha a munkánk során olyan kliensekkel találkozunk, akik erőszakot szenvedtek el, előfordulhat, hogy ettől fogva a világot sokkal veszélyesebb helynek tekintjük, mint amilyennek korábban tűnt. Megtapasztaljuk ugyanis, hogy erőszakos tettet olyanok is elkövethetnek, akiktől ezt senki sem várta volna, hogy az áldozatok nem mindig tudják magukat megvédeni, és hogy az emberek nem mindig hajlandók segíteni az áldozatokon. Előfordulhat, hogy egyre nehezebb számunkra fenntartani az emberi jóba vetett bizalmat és hitet. Ismételten feltehetjük magunknak a kérdést, hogy egyáltalán bízhatunk-e bárkiben és megbízhatunk-e saját ítélőképességünkben. Ugyanakkor komolyan elbizonytalanodhatunk azzal kapcsolatban is, hogy képesek vagyunk-e megvédeni önmagunkat és másokat.
A traumatizált (elsősorban az erőszak különféle fajtái következtében traumatizált) áldozatokkal való együttműködés következtében módosulhatnak a segítő szakmákban dolgozók kapcsolatai a barátaikkal és rokonaikkal, de a tágabb társadalmi környezetükkel is. Társadalmi köreinkben is szembesülhetünk negatív és nem megfelelő hozzáállással (előítéletekkel) a szakmánkat érintő problémákkal kapcsolatban. Ezt megélhetjük bántásként, frusztrációként, kétségek ébredhetnek bennünk saját személyünk iránt és érezhetjük, úgy, hogy elidenegedtünk a körülöttünk lévőktől. Leszűkülhet a baráti körünk; előfordulhat, hogy nehezen találjuk meg velük a közös hangot. Még a segítő szakmákban dolgozó kollégák között is gyakran elszigeteltnek érezhetjük magunkat, mert a problémák, amelyekkel foglalkozunk, annyira ijesztőnek tűnhetnek a számukra, hogy nem akarnak bennük olyan szinten elmélyülni, mint általában más, kevésbé igényes témákkal. Előfordulhat, hogy saját magunk szűkítjük le kapcsolatainkat, mivel szándékosan kerülni kezdjük a közeli hozzátartozóinkat, hogy ne kelljen szembesülnünk az ő problémáikkal is (a munkánk miatt így is bőségesen megtapasztaljuk az emberi szenvedéseket). Magánéleti kapcsolatainkat megzavarhatja az a jelenség is, hogy egyes emberek problémáit – másokéval összehasonlítva – elbagatellizáljuk, mivel úgy hisszük, mások helyzete ennél sokkal rosszabb. Annyi szörnyűséggel szembesültünk már, hogy minden, nem szélsőségesen nehéz eset, lepereg rólunk.
Amennyiben túl sokáig vagyunk kapcsolatban mások szenvedésével, a sérelmek és a trauma különféle formáival, krónikus kimerültség is felléphet. Nem egy nehéz nap vagy hét után megjelenő fáradtságról beszélünk, hanem a fáradtság olyan tartós állapotáról, amikor már nem tudjuk felidézni, mikor nem voltunk fáradtak. Nincs energiánk semmire, arra sem, amit egyébként szeretünk csinálni. A traumatizáló ingerek önmagukban is fárasztóak; minél tovább vagyunk nekik kitéve, annál jobban kell figyelnünk arra, hogy testileg és lelkileg is fel tudjunk töltődni, meg tudjunk pihenni. Paradox módon néha a munka csak ürügy számunkra, miért nem törődünk eléggé magunkkal. Egyes szakmákban az idősebb, tapasztaltabb kollégák fáradtsága valamiért automatikusan feltételezett és elfogadott tény. Mint ahogy az is, hogy a cinikus, fáradt, tapasztaltabb kollégákkal összehasonlítva a lelkes és energikus kollégák fiatalok és naivak.
Ha a helyettesítő trauma következményeit ignorálják és nem kezelik, károsan hathatnak a munkavégzésre és a munkamorálra. Csökkenthetik a szakemberek átfogó gondolkodásának képességét, arra ösztönözheti őket, hogy az összetett jelenségeket is túlságosan leegyszerűsítve magyarázzák, hogy a klienseket megbélyegezzék, azonban megnyilvánulhat dogmatikusság és konokság formájában is, más nézeteinek vagy javaslatainak gyors elutasításában. Emellett csökkenthetik a kreativitást és hozzájárulhatnak a segítő szakmák számos területének stagnáláshoz.
Melyek a helyettesítő traumatizáció kockázati tényezői?
A helyettesítő traumatizáció kockázata a segítő szakmák jellegéből fakad. A jelenséget leggyakrabban azoknál tapasztalták, akik szexuális zaklatás, szexuális erőszak és a családon belüli erőszak áldozataival és elkövetőivel, ill. állandó válsághelyzetben lévő kliensekkel vagy mélyen szenvedő, de minden segítséget elutasító kliensekkel foglalkoznak.
A nehezített munkakörülmények között dolgozók fokozottan ki vannak téve a közvetített traumatizáció veszélyének. Különösen akkor, ha nem részesültek megfelelő képzésben a munkájukkal járó megterhelést illetően; ha túlterheltek; ha elszigetelten dolgoznak; vagy ha a munkakörnyezetük kaotikus, konfliktusos, negatív és cinikus; ha nem kapnak elegendő elismerést; ha irreális igényekkel szembesülnek; vagy ha erkölcsi kompromisszumokra kényszerülnek. Általános kockázati tényezőnek számít, ha a szervezet nem foglalkozik a helyettesítő traumatizáció jelenségével, és nem alkalmaz megfelelő intézkedéseket munkatársainak védelme érdekében.
A fentieken kívül vannak olyan egyéni tényezők, amelyek egy-egy konkrét személy esetében potenciálisan növelhetik a helyettesítő traumatizáció kockázatát. Ezek elsősorban a következők: feldolgozatlan trauma az illető saját múltjában; irreális elvárások önmagával és másokkal szemben; tisztázatlan szakmai határok a kliensekkel szemben; a magánéletben tapasztalható pillanatnyi stressz; a szakmai segítség igénybevételével szembeni ellenállás.
Milyen eszközökkel védhető ki a helyettesítő traumatizáció?
A legfontosabb védelmi tényező ebben a tekintetben az öngondoskodás – mind szakmai, mind magánéleti vonatkozásban.
Az öngondoskodás hivatásunk ellátása során
Fontos olyan stratégiákat alkalmazni, amelyek elősegítik a munkatársakkal való együttműködést és a pozitív munkakörnyezet kialakítását. Ezek elsősorban a következők: tartózkodás a kollégákkal szembeni negatív megjegyzésektől és észrevételektől, különösen más kollégák jelenlétében; a kollégák támogatására, az irántuk érzett hála, csodálat és elismerés kifejezésére alkalmas alkalmak megragadása; a pozitív és negatív munkatapasztalatok megosztása a többiekkel.
Ezenkívül fontos az érzelmi és szellemi egészség megőrzését elősegítő stratégiák alkalmazása a munkakörnyezetben, például: a munkahelyi elszigeteltség elkerülése vagy a kellemes munkahelyi légkör megteremtésére irányuló tevékenységek (pl. apró beltéri kiegészítők alkalmazása).
Különösen fontos ügyelni a munkaidő kiegyensúlyozottságára és a megfelelő időgazdálkodásra. Ehhez mindenekelőtt tisztában kell lennünk a saját a képességeinkkel és tudnunk kell nemet mondani az olyan kérésekre, amelyek teljesítése túlterheltséget jelentene számunkra. Lehetőleg kerülni kell a túlórákat és azt, hogy hazavigyük a munkát. Home office esetén ajánlott egy olyan munkavégzési helyet kijelölni, amelyet a család többi tagja nem használ (azaz ne a konyhából, a hálószobából vagy a nappaliból dolgozzunk). Fontos, hogy a munkaszüneteket teljes mértékben pihenésre és feltöltődésre használjuk; amennyiben lehetséges, ajánlott a munkahelyen kívül ebédelni, és az ebédszünetekben nem a munkáról beszélni. Ugyanilyen fontos, hogy éljünk a nekünk járó szabadság lehetőségével.
Fontosak továbbá a karrierfejlesztésre irányuló tevékenységek, különösen az önképzés, a konferenciákon való részvétel, a szakmai társaságokban való tagság, a szupervízió rendszeres használata és az ún. Bálint-csoportokban való részvétel – ez utóbbiak egyedülálló teret kínálnak a nehéz gyakorlati esetek más szakemberekkel való megosztására.
Az öngondoskodás személyes oldala
A társas érintkezés terén elsősorban a következőre kellene odafigyelnünk: értelmes kapcsolatok kiépítése; kapcsolattartás életünk meghatározó személyeivel; a párkapcsolatban élők számára ez azt is jelenti, hogy a kapcsolatot tudatosan és rendszeresen ápolni kell, minőségének megőrzése érdekében (akár rendszeres randizással is); időtöltés olyan emberekkel, akiknek élvezzük a társaságát; félelmeink, reményeink és titkaink megosztása azokkal az emberekkel, akikben megbízunk, és szükség esetén segítségkérés.
Az öngondoskodás egyik vetülete az, ahogyan a dolgokról gondolkodunk és ahogyan megéljük azokat. Fontos az egészséges kognitív stratégiák kidolgozása, különösen a következők: az önmagunk iránti együttérzés; önbecsülés; tudatosság [mindfulness] (az érzések és gondolatok puszta megfigyelése, anélkül, hogy értékelnénk őket, menekülnénk előlük vagy gyors megoldásokat keresnénk). Ajánlott továbbá időt szakítani az önreflexióra, és arra, hogy naponta megnevezzünk legalább öt olyan dolgot, amiért aznap hálásak lehetünk. Ugyanilyen fontos a megfelelő stresszkezelés; az önuralom; az érzelmek konstruktív kifejezése; a pozitív érzelmek forrásainak azonosítása és felkutatása; saját lehetőségeink fejlesztése; a hosszú távú személyes célok megfogalmazása és követése. A még feldolgozatlan lelki sérülések esetén nem szabad vonakodni a traumák kezelését célzó pszichoterápiától (ajánlott az úgynevezett EMDR-terápia).
Fontos figyelmet fordítani a kötelezettségek és a pihenés egyensúlyára is, ideértve a pszichohigiéné elvének betartását (ajánlott például beállítani egy olyan időablakot, amelyben nem vagyunk elérhetőek sem telefonon, sem e-mailben, sem interneten), és időt fordítani a pihenésre és kikapcsolódásra is (miközben ajánlott olyan szabadidős tevékenységet választani, amelynek semmi köze nincs a foglalkozásunkhoz).
Végül, de nem utolsósorban nem feledkezhetünk meg az egészségmegőrzésről és a betegségek megelőzéséről sem. Ezen belül elsősorban a következőkre kellene figyelnünk: az egészséges életmód alapelveinek betartása (egészséges és rendszeres táplálkozás, rendszeres és elegendő mennyiségű alvás, rendszeres testmozgás); rendszeres szűrővizsgálatokon való részvétel, betegség esetén az orvos felkeresése és a javallott kezelés betartása.
Szervezeti intézkedések
Nemcsak az egyes egyének, hanem az egyes szervezetek is konkrét lépéseket tehetnek azért, hogy a segítő szakmákban dolgozókat megvédjék a helyettesítő traumatizáció következményeitől. Az első lépés minden bizonnyal az, hogy az adott szervezet munkatársai és vezetői többet tudjanak meg a helyettesítő traumatizáció jelenségéről, például az ezzel kapcsolatos oktatás formájában. Az ajánlott gyakorlati intézkedések példái: lehetővé tenni a munkatársaknak a rugalmas munkaidőt; lehetővé tenni, akár szabadság biztosításával, hogy továbbképzésen vegyenek részt; csökkenteni az egy munkatársra eső esetek számát; biztosítani a szükséges mértékű szupervíziót; munkahelyi juttatásként biztosítani az átlagosnál hosszabb szabadság lehetőségét.
Zárszó
Amennyiben a cikk olvasása közben a saját magán vagy kollégáin felfedezte a helyettesítő traumatizáció tüneteit, az teljesen természetes. Azt tükrözi, hogy nem vagyunk immunisak a szenvedéssel szemben, amelynek tanúi vagyunk. Nincs okunk emiatt szégyenkezni vagy megvetni a kollégáinkat.
Gondoljuk alaposan végig, mi a helyzet az öngondoskodásunkkal, és alkalmazzunk olyan stratégiákat, amelyeket eddig nem, vagy csak rendszertelenül alkalmaztunk. Keresse és teremtse meg annak lehetőségét, hogy beszélhessen a helyettesítő traumatizációval kapcsolatos saját tapasztalatairól.
És még valami – biztatásként: Tudatosítanunk kell és nem szabad elfelejtenünk, hogy nemcsak a helyettesítő traumatizáció jelensége létezik, hanem a helyettesítő poszttraumás növekedés (vicarious post-traumatic growth) vagy a helyettesítő reziliencia (vicarious resilience) jelensége is. Munkánk során nemcsak az emberi szenvedés tanúi vagyunk, hanem az emberi elszántságé is; annak is tanúi vagyunk, hogy egyesek nem adják fel, és hogy az elszenvedett csapások ellenére sokan képesek személyiségüket fejleszteni és képesek növekedni. Klienseink sok szempontból sebzettek és törékenyek, azonban emellett erősek, bátrak és inspirálóak. És a gonoszság és a sérelmek számos formája mellett létezik számos apró csoda és óriási jó cselekedet, a szolidaritás és a segítőkészség megnyilvánulási formái. Annak tudata, hogy mindezeknek tanúi és részesei vagyunk, hozzájárulhat az életünkkel való elégedettség érzéséhez.
Felhasznált irodalom:
KARKOŠKOVÁ, S. (2015). Fenomén sekundárnej traumatizácie v pomáhajúcich profesiách. In: Supervízne dni 2015. Gelnica: Zrkadlenie, o.z., pp. 107-128.
KÖVEROVÁ, M. et al. (2019). Ako sa o seba starám? Intervenčný program na podporu starostlivosti o seba pre pomáhajúce profesie. Košice: UPJŠ.
VAN DERNOOT-LIPSKY, L. (2009). Trauma Stewardship: An Everyday Guide to Caring for Self While Caring for Others. Oakland, CA: Berrett-Koehler Publishers.
A szerzőről:
Slávka Karkošková régóta foglalkozik dolgozik kutatóként, tudományos cikkek szerzőjeként és lektoraként, különösen a gyermekek szexuális zaklatása és a családon belüli erőszak területén. Emellett számos nemzeti projektben tevékenykedett külső szakértőként és a gyermekek szociális jogi védelmére szakosodott szupervízorként. Részletesebb szakmai önéletrajza a http://www.sexualne-zneuzivanie.sk/ címen érhető el. Publikációinak szövegei elérhetők a https://www.researchgate.net/profile/Slavka_Karkoskova/publications portálon.
Az ,,Esélyt a hátrányos helyzetű gyerekeknek” című, FMP-E/1901/4.1/015 számú projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Regionális Fejlesztési Alap társfinanszírozásával valósul meg, a Szlovákia-Magyarország Interreg V-A Program Kisprojekt Alapjának támogatásával.
www.skhu.eu www.viacarpatia-spf.eu
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
